Egy éjszakát töltöttem az őrzőben. Az sem volt unalmas, mert hiába kaptam nővérhívót, az nem működött, így fél éjszaka ébren voltam a fájdalom miatt. A vicces, hogy őrző a neve, de a nővérek a folyosó túlfelén lévő nővérszobában pihentek, úgyhogy ha a fájdalomnál nagyobb baj lett volna, azt se tudtam volna jelezni… Ez most egészen más volt, mint novemberben. Veszettül fájt a fejem is, de még a hasam is.
Reggel 5 körül az éjszakások jöttek, lemosdattak, majd visszavittek a saját helyemre. (Ágyastul mozgattak, úgyhogy csak azt kellett betolni a szobába.) Reggel beindult az élet, de aznap még nem sokat fogtam fel a világból. Délelőtt megszabadítottak a katétertől, majd valamikor délután a doktor átkötött - ekkor még szoros nyomókötés volt a fejemen. Egész nap igen erős fájdalmaim voltak, viszont azt mondták, a tapasz mellé nem nagyon adnak több fájdalomcsillapítót. Viszont mivel a tapaszt már teljesen megszoktam, az új, műtéti fájdalmat az nem enyhíthette, így egy nagy szenvedés következett, mígnem a pécsi doktor megrendelte nekem azt a gyógyszert, amit a SOTE-n is sokszor adtak és a legtöbbször használt, a Neodolpasse-t. Utána picit jobb lett, habár abból 24 óránként csak egyet adnak, viszont nem tart ki olyan sokáig a hatása. Viszont a jó hír az volt, hogy a doktor már a műtét utáni első találkozol azzal fogadott, hogy minden rendben, nagyon jól sikerült a műtét, lehet majd implantálni is.
Nehéz napok következtek. Pécsre nemigen jött látogatni itthonról senki, de azért egy-egy ismerős, aki közelebb volt helyileg, mégis meglepett, ami a világot jelentette nekem.
És azért akadt olyan is, aki egészet otthonról leutazott Pécsig, hogy lásson. :)
Az éjjeliszekrényem nagyon rossz helyen volt, abban a 2-3 napban, míg valóban mozdulni se nagyon bírtam, nemigen fértem hozzá. Így nem ettem, nem ittam szinte semmit, eléggé legyengültem. Fájt mozdulni, nagyon nehéz volt a fejem, a hasam is húzódott… nem volt könnyű időszak. Reggelenként az éjszakás nővérek mosdattak szivaccsal az ágyban, ha mosdóba kellett mennem, vagy egy nővér, vagy egy szobatárs támogatott.
Ugyan lett egy kis monoklim, de azt mondták, ennyi belefér. :)
Vasárnap délelőtt volt a legrosszabb. Borzasztóan szenvedtem, éjjel a tapasz is lejött rólam, valószínűleg az elvonás is betett, mert reggel hiába kaptam újat, kellett neki idő, míg hatott. Semmi nem volt jó, a vérnyomásom elszállt, fetrengtem össze-vissza, hol felkeltem, hol lefeküdtem, de mindenhogy vacakul éreztem magam. 11-kor bekapcsoltak a torbágyi szentmisébe, amit értem mondtak, online csatlakoztam és hallgattam. Abban az egy órában sikerült megnyugodnom. Utána mintha kicseréltek volna. Megnyugodtam, hirtelen teljesen jól éreztem magam. Rájöttem, hogy csak akkor fogok tudni ezen felül kerekedni, ha nagyon akarom. Nem hagyhattam el magam. Erővel felkeltem, és megmondtam a szobatársaimnak, hogy egyedül szeretnék kimenni a mosdóba. Aznap délután már zuhanyozni is elmentem. Mintha újjászülettem volna.
Hétfőn már így vártam vissza a doktort. Kipattantam az ágyból, hogy akkor én haza is mennék. Nem volt sok kifogása ellene, keddre be is ígérte a távozást. Vicces volt, hogy ahány doktorral találkoztam a kórházban, mindenki azzal kezdte, hogy „én is bent voltam a műtőben, nagyon magas színvonalú, jól sikerült műtét volt, most már ne aggódjak”. :)
Ami érdekes, hogy itt az a szokás, hogy az altatóorvos a műtét után tájékoztat arról, mi volt, hogy volt a műtőben. Ez nagyon jó dolog, hiszen sosem tudtam, mi zajlott addig, amíg én aludtam. Elmondta, hogy nem volt nagyon könnyű dolguk, hiszen rengeteget altattak mostanában. A cukrom nagyon érzékenyen reagál a stresszre, fájdalomra, egyszer jól el is szabadult. Csak nehezen tudták uralni.elmondta azt is, hogy mivel nagyon hozzá vagyok szokva, rengeteg fentanylt kellett adniuk. Sokkal többet, mint normálisan. Aztán azt is megosztotta velem, hogy a CVK -t legközelebb nem szabad a jó oldalra nyakba tenni, mert ahogy dolgoztak a másik oldalon, folyton elnyomták a bemenő ágat, nem folyt az infúzió. Szerencsére ők már megbeszélték, hogy ha Pécsen csinálják az implantátumot, akkor is ő fog altatni, tehát már fel tud készülni ezekre.
Valójában csak kedden, a hazamenetel előtt mertem megkérdezni, hogy akkor most mi is történt tulajdonképpen. A doktor elmondta, hogy felnyitották hátul a fejem, lezárták a hallójáratomat (felszívódós varrattal), utána kiszedték a járatot, dobhártyát, dobüreget, hallócsontokat, félkörös ívjáratot, kifúrták a mastoideum megmaradt részét, a sziklacsont nagy részét. A maradó csontfelszíneket felpolírozták, az üregbe beforgatták a rágóizmot és hasi zsírt is tettek mellé, így zártak be. Varratszedés a leghamarabb két hét múlva, hiszen a hasam is, a fejem is volt már vágva, több idő kell, hogy regenerálódjon a bőr, jó legyen a vérellátás ismét.
És akkor a következő csoda… a szobatársam, aki minden nap itt van az eszemben, szívemben, imáimban, és akire a mai napig nagy szeretettel gondolok a férjével együtt. Sosem írtam még szobatársakról, de nélkülük nem tudom, hogyan éltem volna túl a műtét utáni időszakot. A férje minden nap megkérdezte, mit hozzon a boltból. Az első pár napban, míg a rágóizmom nagyon fájt, joghurtot hozott, aztán ahogy egyre több mindennel kísérleteztem, friss pogácsákat, de volt, hogy fájdalomcsillapítót csempészett be nekem, hogy bírni tudjam a napokat. Rengeteg szeretetet és kedvességet kaptam tőlük, ugyanazon a napon mentünk haza, de megkönnyeztük az elválást. Hiszem, hogy nem véletlenül hozott minket össze a sors, a Pécsre kerülésünk sem lehet más, csak csoda. Ők Erdélyből, en Pest mellől, és mégis itt kereszteztük egymás útját. Nagyon hálás vagyok Értük!
Ekkor tanultam meg, hogy a Jóistennél tényleg semmi sem lehetetlen. Ezen a napon fogtam fel, hogy nemcsak hogy túléltem ezt a már életveszélyessé vált állapotot, de a műtét jól sikerült, meg fogok gyógyulni. És nemhogy rácáfoltam arra, hogy hetekig feküdni fogok, de 2,5 nappal a műtet után a saját lábamon mentem zuhanyozni. Ennyi csoda egy életre is sok, nemhogy pár napra! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése