Január 31-én mehettem haza. Az út ugyan kifárasztott, se tudtam, hogy nem fogok otthon ücsörögni mostantól kezdve egy-két hétig sem. Az ijesztő az volt, hogy tudtam volna csak feküdni és TV-t bámulni… ezért tudtam, hogy muszáj mozdulnom, különben sosem szedem össze magam.
A sebek szépen gyógyultak, varratszedésre február 10-re hívtak vissza Pécsre, addig magamra voltam utalva. Jelezték, hogy a két vágás közti rész egy kritikus terület, nem olyan jó ott a vérellátás, arra kell nagyon figyelni. De szerencsére nem úgy tűnt, hogy bármi gond lenne vele.
Igyekeztem folyton dokumentálni, hogy hogy alakulnak a sebek, de szerencsére mindkettő rendben volt végig, gyönyörűen gyógyultak az első perctől kezdve.
Az első képen az a vicces, hogy mikor rákérdeztünk, mi az a pici plusz öltés, azt mondták, hogy ahogy hajtogatták a bőrömet, ott szétszakadt, azt öltötték gyorsan össze ott. 🤪
Az is vicces volt, mikor az egyik ex-szobatársam, aki pont a műtétem napján ment haza, rámírt. Már itthon voltam, ês egy ilyen üzenetet kaptam: “Szia, Blanka, hogy vagy? A műtétről mindent tudok, tegnap voltam kontrollon, és <az én dokimat> kérdeztem… az lett a vége, hogy rólam nem is beszéltünk kb. semmit, de egy fél órát áradozott a te műtétedről, hogy mi hogy volt és hogy nagyon jól sikerült. Remélem, jól is érzed magad! Puszi” :)
Mivel az otthon ülést nem bírom, szerdán már a patikában voltam, csütörtökön (egy héttel az operáció után!) mentünk vissza a kórházba, a félbehagyott sebészet gyakorlatra bejelentkezni hétfőtől. Mondtam, hogy viszonylag frissen vagyok műtve, de azt mondták, ha én bírom és jól lefedem a sebeket, akkor nyugodtan mehetek.
(Majdnem sikerült álcáznom, hogy a fejem frissen van operálva…:)
Pénteken még moziba is eljutottunk, meg kicsit plázáztunk a fiatalemberrel, aki végre itthon volt egy kis szabadságon Esztergomból.
A fájdalom teljesen vállalható volt, ha tettem-vettem, minden nappal egy kicsit enyhült is. Már a hazamenetel után azonnal elkezdtem leépíteni a fentanylt, ami viszont nem egyszerű feladat, hiszen ugyanúgy, mint a többi kábítószer, okoz nyugtalanságot, remegést, hol hideg-hol túl meleg érzést és sok egyéb tünetet. Ha valaki már függött bármitől, az tudhatja, hogy a legnehezebb, amikor megszáll az a gondolat, hogy “de minek tegyem le?” A mozdulatot, hogy háromnaponta felteszem, már megszoktam. Amíg 75-ös volt, olyan jól aludtam mindig, most nem. Azt, hogy fel van ragasztva a karomra, szintén megszoktam, már nem idegen, hogy ott van. Hogy a naptáram háromnaponta jelez, hogy cseréljek, normális. Májusig még biztosan írhat a háziorvosom, hiszen van nála szakorvosi javaslat. Miért ne használjam tovább? Akarom én kínozni magam? Jó ez így, ahogy közel két éve csinálom. Minek változtatni?
De azt figyeltem meg, hogy ez is főleg akkor jellemző, ha csak ücsörgök és épp semmit nem csinálok. Ha élem az életemet, másra koncentrálok és elfoglalom magam, akkor szinte észre sem veszem. Hullámokban néha rám tör ugyan, de kezelhető az érzés. Ezen még jelenleg is dolgozom, de a felét már leépítettem. Igyekszem minden maradék tapaszt elhasználni, hogy egy darab se maradjon itthon, ne tudjak kísértésbe esni utána se. Hamarosan már csak 25-ös tapaszt fogok feltenni! :)
És akkor még egy bizonyíték, hogy tényleg csináltuk a kórházi gyakorlatot:
Illetve egy kinyitható csőrű tukán jelmezt is készítettem, ha már így ráértem farsang környékén:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése