A szerdai nap gyorsan eltelt. Sok minden nem történt, csak annyi, hogy beszélgettünk a pécsi doktorral meg egy Németországból hazajött doktorral, aki besegít majd másnap, hogy mi lesz és hogy lesz.
Ekkor tudtam meg pl. azt, hogy nem csak hasi zsírt szeretnének tenni majd a műtéti üregbe, mert az elfolyósodhat, fertőződhet, hanem a rágóizmomat fogják valahogy beforgatni a lukba. Elmondták, hogy az esélyek nem a legjobbak, a helyzet elég rossz és nem ígérnek semmit. Se azt, hogy kijövök a műtőből, se azt, hogy úgy, hogy tudtak segíteni. Terveik szerint elvesznek minden fertőzött részt és még a bent maradó csontfelszíneket is felpolírozzák majd, hogy biztosan ne maradjon fertőzött rész. Azzal zárták a beszélgetést, hogy ők ígérik, hogy nagyon odateszik majd magukat, nekem már csak annyi a dolgom, hogy kérjem a Jóistent, ő is segítsen be, mert ez nagy menet lesz. Mondtam, hogy részemről ezt meg tudom ígérni, sőt, rá van állítva minden élő és mozgó ismerős, barát, családtag a dologra. Mosolyogva azt mondták, akkor menni fog.
Este még megpróbáltak vért venni vércsoport-meghatározáshoz, először hiába kértem, hogy CVK-ból oldjuk meg, mindenképp szúrni akartak… négy sikertelen próbálkozás után végül mégis onnan vették le. :) Akkor picit beszélgettem az ügyeletes doktornővel, aki azt mondta, úgy készüljek, hogy ez egy nagy koponyaalapi műtét, nem lesz kellemes utána, és van, aki hetekig lábra sem tud állni. Egy-két hét fekvés biztosan várható, de akár több is.
Másnap reggel már hatkor megkaptam a papírruhámat, amiben a műtőbe kellett vonulni, illetve a premedikációs Frontint és Daedalont, valamint az utasítást, hogy gyorsan öltözzek át, mert 8-kor indul a buli. Bár meg elég messzinek tűnt a 8 óra, megtettem ezeket, leadtam a tabletemet meg az órámat, hogy őrizzék meg amíg nem leszek a szobában, aztán csak várakoztam.
De gyorsan jöttek az események. Hamarosan érkezett egy beteghordó tolószékkel, hogy pattanjak bele és megyünk is. Utólag a szobatársam azt mondta, irigyelt, hogy ekkora műtétre milyen nyugodtan, milyen vidáman mentem. Ő a kisebb műtétje előtt sírva ment műtőbe, én meg csacsogtam, mosolyogtam. Akkor meséltem el neki, hogy nekem ennek most nagy tétje volt: az életem. De valójában semmi tétje nem volt, hiszen ha meg se próbáljuk, tuti meghalok a doktor szerint, ha teszünk egy próbát, akkor van esélyem, még ha kicsi is. Én itt már ledumáltam a Jóistennel, hogy legyen mellettem, ha eddig megtartott és idáig eltolt (mégiscsak Pécsen voltam!), akkor mér tartson is meg, ha lehet ilyet kérni… :) A műtőbe érve teljesen le kellett vetkőzni, betakartak és felcicomáztak egy rakás felszereléssel, elektródával és miegyébbel és nagyon hamar már aludtam is. 7:42-kor néztem utoljára az órára.
A következő emlékem, hogy tolnak kifelé a műtőből és ébreszthetnek. Megkérdeztem, mennyi az idő, beégett, hogy 16:10 volt. Elhelyeztek az őrzőben és nagyon sokan voltak körülöttem. Rettenetesen fájt a hasam. Először azt hittem, a katéter, de ennyire az biztosan nem fájhatott. (Később kiderült, hogy az a szívódrain cső, ami a hasamból vezeti ki a vért egy palackba.)
Aztán jött a fejfájás. Nagyon erősen. Pár embernek írtam, hogy “kész, de nagyon vacakul vagyok”. De ennyit. Arra emlékszem, hogy nagyon ki volt száradva a szám, amit vizes ruhával törölgettek, illetve valami maszkot tettek rám, hogy abba pumpáljanak még oxigént, de akkor hánytam egyet. Aztán már megint nem emlékszem sokra, mert nagyon elkezdtem szenvedni, és gyorsan kaptam meg egy kis fentanylt, amivel gyorsan kiütöttek még egy kicsit. Kb. két óra múlva tértem megint magamhoz, akkor már egészen jól voltam. Nem fájt igazán semmi, csak nagyon kimerült és elcsigázott voltam. Akkor este hat óra volt. Picit még mozgolódtak körülöttem a nővérek, aztán lekapcsolták a lámpát és otthagytak az őrzőben, hogy aludjak.
Ez volt a nyolcadik műtét 2020 májusa óta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése