Reggel útnak is indultunk Pécsre. Igazából itt már nem izgultam annyira, mintha elvágták volna a félelmemet. Tudtam, hogy kaptam egy esélyt, egy elég jó esélyt és ezzel muszáj lesz élnem.
10 körül érkeztünk meg a kórházba. Itt most várni kellett egy kicsit, aztán elindult a felvételi hercehurca. Vérvétel, majd kórlapírás, amihez ugye mindig faggatják az embert jó hosszasan, előzetes vizsgálatok, majd egy orvos is megvizsgált és ő is felvett. Utána elhelyeztek egy szobában, bár először azt mondták, innen még költözni fogok, ne nagyon pakoljak ki. Egykor jött egy nagy vizit, ahol mindenki megcsodált, hiszen már biztosan sokan hallottak rólam, a “magyar füleszek rémálmáról”…
Nem sokkal később jött az altatóorvos, aki kivitt a kötözőbe és tájékoztatott, hogy ez egy kb. 6-7 órás nagy műtét lesz, hogy nem altathatnak gázzal, mert az arcidegeket figyelni kell, ezért intravénás altatás lesz, a hossza miatt be kell katéterezni majd, hogy a hőmérséklet monitorozása miatt újabb elektródákat tesznek majd rám, hogy kelleni fog artériás kanül is… én pedig tájékoztattam, hogy inzulinpumpával és szenzorral hogyan érdemes nekifutni a műtétnek orvosi szempontból, illetve hogy lehet, hogy jobban járnánk egy CVK-val, mert a branül biztosan nem fogja bírni az órákig tartó altatást, hát ha még utána antibiotikumot is akarnak adni, amit már pedzegettek korábban. Megígérte, hogy utánajár a kérdésnek, valószínűleg még aznap szúrnak is, sok-sok papírt aláíratott velem és visszaengedett a szobámba. Ekkor már kimentem megkérdezni, fogok-e költözni, mert szerettem volna átöltözni, kipakolni, főleg, ha még CVK szúrásra is számíthattam, akkor inkább előtte. Kiderült, hogy nem lesz másik szoba, úgyhogy maradok ott, ahol voltam. Ki is pakoltam, amennyire lehetett, gyorsan át is öltöztem. Ekkor jött vissza az altatóorvos, megkérdezni, hogy akkor jó lesz-e, ha a műtőben szúrnak majd egy femoralist (combtői CVK)? Na, mondtam, nem lehetne inkább a nyakamba? Eddig a jugularisokkal volt a legkevesebb baj. Elment, majd pár perc múlva szaladt vissza az újabb kérdéssel: kibírom-e, ha érzéstelenítésben szúrják és nem altatásban? Na, mondom, ez jó kérdés, sosem szúrtak még altatásban centrált, mi ez a csoda hely? Mondtam, hogy naná, ha nem femoralis lesz, bármit kibírok, amúgy is edzett vagyok már. :)
Hipp-hopp szervezkedett, egy óra múlva már bent is volt a jugularis. Műtőben szúrták, de sokkal kevésbé voltak alaposak, mint amihez szokva voltam a SOTE ITO-n. Se monitort nem kapcsoltak rám, se pulzoxit, amikor letolták a kanült, én szóltam, hogy fibrillálni fogok, érzem, hogy túl mélyen van, akkor picit visszább húzták, kérdeztek, így jó-e? Mondtam, igen. Ez vicces dolog, borzalmasan rossz érzés, mikor a pitvarig letolják a kanült, de ha az emberen van monitor, azonnal jelez, hogy megugrott a szívverés, sípol bele a világba, és ahogy visszahúzzák, ez az érzés elmúlik. Ha nem éreztem volna már számtalanszor és nem hallottam volna a sípoló monitorokat minden alkalommal, és nem tudtam volna, hogy egy apró mozdulat segít ezen az érzésen, szerintem rettentően bepánikoltam volna. Itt még kontroll röntgent se csináltak utána, hogy esetleg nem okozott-e PTX-et a kanül, vagy hogy biztos jól van-e pozícionálva. De biztosan rendben volt, utólag ezt már bátran kijelenthetem. :)
Én dicsértem a doktornőt, aki egyébként tényleg ritka gyorsan és kevés fájdalommal végezte a szúrást, hogy nagyon ügyes volt, ő dicsért engem, hogy milyen jól viseltem, majdnem végig beszélgettünk, viccelődtünk, ez a szúrás kivételesen majdhogynem egészen jó élményként maradt meg (a körülményekhez képest).
Aznap már nem történt semmi érdemleges, olvasgattam, cseteltem, filmezgettem, vártam a másnapot, meg meg inkább a csütörtököt, de ahhoz képest, hogy mi várt ram, meglepően nyugodt voltam és jól aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése