Azon a szombaton délelőtt épp vásárlásból értem haza, amikor csörgött a telefonom. A pécsi doktor volt, aki miután megkérdezte, hogy vagyok (azon a héten már elég rosszul voltam, a fejem annyira fájt, hogy bizonyos napokon ki sem tudtam kelni az àgyból, a szemüvegemet sem tudtam már igazán sokat hordani), azt mondta, hogy nagyon akut a helyzet és kb azonnal műteni gondolna.
A helyzet a következő volt: elkészült az MR felvétel képanyaga, amit megnézett ő is, aztán továbbadta több radiológusnak. Sajnos leírt koponyaalapi terjedést, holott ez volt a felajánlott műtét egyetlen buktatója. 3 radiológusból 2 azt mondta, ne is próbálja meg, egy azt, hogy talán meg érdemes, de sürgősen, mert nagyon gyorsan romlik a CT-vel összevetve. Tehát a helyzet a következő: kedden le kellene utaznom Pécsre, és ha addig a CT es az MR alapján nem vetózzák meg, akkor csütörtökre felszabadítana műtőt, személyzetet, mindent. Addig még lent lesz lehetőség a mindenféle vizsgálatokra és altatóorvossal is tudok majd beszélni. Ha most nem mennék, később már nem biztos, hogy bármit is lehet tenni, tehát döntsek, most vagy soha?
Nyilván igent mondtam. Nagyon örültem, hogy megkapom a lehetőséget, de közben görcsbe ugrott a gyomrom a gondolatra, hogy van 2 napom mindent elrendezni, összecsomagolni és egy hét múlva ilyenkor már túl leszek ezen az egészen. Hihetetlennek tűnt és nagyon váratlan volt. Gyorsan értesítettem mindenkit, akit csak tudtam, hogy ez következik. Épp egy kórházi gyakorlat közepén voltunk (mert hogy közben ha már egyetemre nem tudtam járni, egy OKJ-s gyógyszertári asszisztens képzést online bevállaltam, amihez van egy kis kórházi gyakorlat rész is…), azt is át kellett szervezni, hétfőn beszélni kellett a főnővérrel, hogy most egy darabig nem megyünk megint. És mehettem újra vásárolni, ezúttal kórházi tartózkodáshoz szükséges dolgokat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése