Miután hazamentem a kórházból, a laborjaim egész ígéretesek lettek megint. A szepszis elmúlt, itt már nem volt otthon egy pár esténél több, amikor lázam volt, az is csak 38-39 körül volt. Nem hánytam, nem voltam olyan rosszul. A lázakból szép lassan csak hőemelkedések lettek.
Azonban egyvalami romlott. Megjelent a fülem mögött is a fájdalom. Azelőtt ott sosem fájt, novemberre viszont elképesztően rossz lett.
November elsején készült egy sos CT, ami alapján a doktor azonnal elkezdett gondolkodni, hogy vajon most rögtön toljon-e a műtőbe, mert kiderült, hogy a fül mögötti csontsejtes mastoid állomány elég nagy része le van fedve gennyel, légtartó üregek helyett gennyes állomány van ott. Ez viszonylag akut helyzet, ismerve a szervezetemet, ami már sokszor reagált szepszissel ennél kisebb problémára is. Az, hogy a középfül gennyes, már nem is volt meglepő. A fájdalom ekkor már olyan erős volt, hogy napi szinten meghaladtam a 8 mg paracetamol bevételét is, ami a túladagolási határérték. Elkezdtünk aggódni a vesémért is. Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy emeljük meg a fentanyl tapaszt 50-ről 75ug/h hatóanyagtartalmúra. Azonban ez sem hozott áttörő javulást. Az egyik nap azt mondták, bármelyik percben műthetnek, a másik nap azt, hogy nem kell ide még műtét, mert nem 100%-os a lefedettség, ej, ráérünk arra még.
Én kétségbeestem, november folyamán több híres fülészt is felkerestem, hogy valaki segítsen. Volt, aki azt mondta, hogy azonnal tenni kell valamit, de nem ő az én emberem, volt, aki sokkal ráérősebbnek ítélte meg a helyzetet. Teljesen kilátástalan volt a helyzet. Megint felvettem a kapcsolatot a pécsi doktorral, aki azt mondta, írjam le a kórház vezetésének a történetemet, aztán meglátjuk. Leírtam. Azt a választ kaptam, hogy megbeszélik és majd értesítenek.
Nagyon nehéz, idegőrlő napok voltak ezek. Mígnem november 15-én megszülték, hogy mégis kell ide egy sürgős műtét, 18. péntekre elő is jegyeztek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése