2022.május-június: Otthon szepszissel

 Persze nem volt könnyű a helyzet otthon. Minden éjjel belázasodtam, hánytam, sokszor csak egy hajszál választott el attól, hogy tényleg mentőt hívjunk. Persze volt segítségem, de igazából mind tehetetlenek voltunk, hiszen a hányinger- és lázcsillapítók nem maradtak bennem, mindent kihánytam, így a lázam kb este 10 és hajnali 3-4 között nem mozdult lefelé. Volt, hogy annyira rosszul voltam, hogy hűtőfürdőre volt szükség, máskor erre sem volt erőm, csak feküdtem és vártam az összeomlást és a pusztulást. Nem nagyon tudom leírni szavakkal, elképzelni sem egyszerű, milyen állapotban van ilyenkor az ember. 

Az első 10 napban nem mehettem be a kórházba, mert covidosnak tekintettek, így a fülemre sem nézett rá senki. Aztán egy negatív gyorsteszt után (ami vicces, mert már a hazamenetelem napján volt ilyenem…) újra fogadtak, pucolgatták, nézegették. Hol jobb-hol rosszabb állapotban volt, sokat váladékozott, olyankor jobban is sebesedett. 

Baromi nehéz idők voltak ezek. A laborjaim katasztrofálisak voltak, szinte naponta nézegettük, van-e javulás, de nemigen volt. A PCT szintem megint rekordot döntött, 89-ig felment. Minden nap félelemmel telt, az estéktől egyenesen rettegtünk. Vezettük a lázaimat szinte óránként, azt, hogy mikor hánytam, mennyit ittam, milyen gyógyszert kaptam… olyan lázlapjaim voltak otthon, mint soha egyik kórházban sem. De ez sem adott igazán nyugalmat.

Azért igyekeztem sokat nem otthon ülni, hanem menni, tenni a dolgomat, emberek között lenni, hogy legyen miért felkelni reggelente és legyen miért életben maradni. 

Szép lassan aztán ritkulni kezdtek a lázak. Nagyjából a második héten már csak kétnaponta jöttek, aztán háromnaponta, végül eljutottunk oda, hogy már csak hetente egyszer, majd teljesen elmaradtak. Végre letudtam a szepszist, persze folyton azzal riogattak, hogy csak napok-hetek kérdése, és jön a következő, s ezt én is pontosan tudtam. Így mikor már jobban kezdtem lenni, sem lehettem soha nyugodt.