2022.02.12-22.: Belklinika

 Szóval áthelyeztek. Péntek délután érkeztem, csak egy ügyeletes doki volt. Betettek egy szobába, ahol két öreg néni volt. Mire kipakoltam és elhelyezkedtem, jött az ápoló, hogy mégse ide, másik szoba. 

Itt egyedül voltam az első négy napban, kedden kaptam egy fiatal szobatárs lánykát, aki vért kapni jött, meg az anaemiája kivizsgálása céljából, majd az utolsó 3-4 napra egy idős hölgyet is, aki viszont teljesen magatehetetlen volt és gyakorlatilag ránk volt utalva, mert nővérhívót nem kapott... Hétfőn engem is elkezdtek vizsgálgatni, hogy a fülemen kívül más okát is találják a szepszisnek (nem sikerült). Sosem felejtem el a hétfő reggeli első nagy vizitet, hogy kb 30 doktor jött be a szobába, főként idősek, és megnézték a leleteimet, majd megbeszélték a fejem felett, hogy olyan rossz a helyzetem, hogy ők kb nem is tehetnek semmit, adják a 4-5 féle antibiotikumot és várják, hogy merre mozdulok 1-2 napon belül. Megmaradok vagy meghalok? Ők egyebet nem tehetnek. Aztán továbbálltak. Én ezt akkor nem is igen fogtam fel, hiszen egyfolytában a tudat és tudattalan határán mozogtam, de éreztem, hogy nagy a baj. Ekkor jött egy ápoló, hogy kiszedik a CVK-t, mert hátha fertőzésforrás. Mondtam, hogy kizárt, előbb orvossal akarok beszélni. Erre végre megismertem azt a doktort, akinek odaát ki lettem utalva. Megkértem, hogy hagyják bent a centrált, mert a branülöket már nem tudom elviselni, pár órát bírnak, én viszont nem viselem jól azt a rengeteg szúrást. Abban maradtunk, hogy kapok újat. Kiderült, hogy aznapra egész csomagot összeállítottak nekem… CT, MR, szív UH, CVK szúrás és egy lumbálpunkció (mert olyan bacijaim vannak, amik agyhártyagyulladást okozhatnak, de a sok gyógyszer, amit kapok, elnyomhatja). Rettegtem. Eddigre már alakot öltött a rémisztő “szepszis” szó is, amit hallunk-hallunk, a Vészhelyzetben is problémás dolog meg a Doktor House-ban is… de amikor valóban téged fenyeget, az leírhatatlan. És akkor még piszkálják is az embert meg új kanült szúrnak… szóval tényleg rettegtem.

Nem kellett volna. A doki, aki a CVK-t szúrta, nagyon jófej volt. Sok lidokaint kértem, adott is, ráadásul olyan lassan nyomta bele a nyakamba, hogy alig éreztem valamit. Onnantól pedig szinte semmit. Közben végig viccelődött, meg elég jót beszélgettünk a mai oktatási rendszerről, iskolákról, az én pedagógiai szemléletemről. A felesége lumbált, szinte azonnal a szúrás után. Előtte pár percre beszaladt a két infektológus kikérdezni, aztán már kezdtük is. Nagyon féltem ettől is, de egyáltalán nem volt vészes. Kérdeztem, tényleg 24 órát feküdni kell-e utána, azt mondta, dehogy, pár óra múlva pisilni már pl elmehetek. De ha tudok, inkább ma még kérjek ágytálat. Hát… hiába kértem. Mivel senkit nem érdekelt, hogy tudok-e vagy szabad-e mozognom, teljesen vízszintesbe fektetve otthagytak, még a párnámat is elvették, ha akár csak egy kortyot inni akartam (amit addig egész nap nem tehettem, hisz a CT-re éhgyomorra kellett menni, utána meg vissza se mentem többet a szobámba csak a lumbálás után), magamnak kellett megoldani. Mikor csengettem este, hogy mi legyen a pisiléssel, azt mondták, hogy menjek… Jobb lett volna, ha kibírom, mert utána másnap leterített az iszonyatos fejfájás, ami kb egy hétig kínzott, mozdulni se tudtam. 

 

Minden nap átjött a szomszédos Bőrklinikáról az a bőrgyógyász, aki korábban kezelt már. A fülészek rábízták, hogy fertőtlenítgesse meg kötögesse a fülem. Legalább valakivel válthattam végre egy-két szót, hiszen szigorú látogatási tilalom volt itt még. Sokat panaszkodtam neki, hogy orvossal beszélni nem lehet, semmit nem mondanak, a nővérek iszonyú hanyagok, nem figyelnek se a gyógyszerelés idejére, se arra, hogy az ember mindent megkap-e vagy tuti a jó gyógyszertkapja-e, ami azért elég meredek. De erről itt nem írok többet, mert nem akarok rosszat mondani senkiről… 

A fülem egész szépen alakult, a szepszisem is múlófélben volt, egyre kevesebbet voltam lázas. A vizsgálatok mutattak ugyan máj- meg lépmegnagyobbodást, de a fülemen kívül semmilyen szepszisgócot nem sikerült igazolni. Se polychondritist, amit szintén megpróbáltak rám bizonyítani, tekintve, hogy a porcom is gyulladásban volt a fülemben. De ez sem jött be. Eddigre a mellkas RTG viszont már leírt tüdőgyulladást, ami várható volt a hetek óta tartó fekvés után - bár ez különösebben nem izgatott senkit, hiszen ennél sokkal nagyobb bajom is volt. Csak nekem fájt egyre többet a hátam, a mellkasom, az oldalam. Egy napon átjöttek a fülészetről is konzíliumba. Másnap reggel vettem észre, hogy lyukas a dobhártyám, át tudom fújni megint a levegőt. Ekkor megint jött fülészeti konzílium, de csak egy icipici lyukat láttak, nem nagyon akartak vele foglalkozni. (Pedig később még sok bonyodalmat okozott ám…)

Itt a napokban volt egy számomra nagyon fontos temetés, amire megfogadtam, hogy akkor is elmegyek, ha haldoklom. Próbáltam könyörögni mindenkinek, aki csak elérhető volt, akár a kórházi személyzet, akár az itthoniak közül - hogy szerezzünk egy tolószéket és valaki gurítson oda (a saját lábamon nem ment volna…), de senki nem támogatta az ötletet. Emiatt nagyon zaklatott voltam, borzalmasan éreztem magam. Aztán épp akkor, amikor a temetés zajlott, egy fura, szürreális álmom volt. Ott volt az, akit a többiek búcsúztattak, és akitől én is szerettem volna búcsút venni, és bár nem beszéltünk, nem is volt igazán közel hozzám, a jelenléte olyan nyugtatóan hatott rám, hogy utána azt éreztem, ha valaki, hát én búcsút vettem. Arra is emlékszem, hogy nagyon erős késztetésem volt, hogy odaszaladjak hozzá, nem is volt ijesztő a gondolat, hogy vele menjek és vissza se nézzek a kórházakba… de aztán csak egy icipicit megrázta a fejét. Én pedig felébredtem. Nem mentem vele… viszont nyugalom költözött a szívembe.

Kb. 8-9 nap után már nagyon elég volt a Belklinikából. Könyörögni kezdtem a Professzor asszisztensének, hogy vegyenek vissza a fülészetre. Itt folyton azt beszélték a viziteken, hogy már nincs itt keresni valóm, de haza nem küldhetnek, vissza kéne mennem, itt csak a helyet foglalom. Ezt nagyon rossz volt hallgatni. De mivel nem történt semmi, amikor már teljesen betelt a pohár, kértem egy telefont a Profhoz és megmondtam neki, hogy nem kell visszavennie, de akkor saját felelősségre hazamegyek, mert ezt nem bírom tovább… másnap reggel 9-kor már újra a F.O.G. Klinikán voltam.