A február elseji laborom elég rossz lett. 86.3-as lett a CRP, a fehérvérsejt 15.000. Ekkor kezdtem esténként belázasodni. Hirtelen jöttek ezek a rohamok, egyszer csak elkezdtem borzasztóan reszketni, akkor még nem mutatott semmit a hőmérő, aztán elindult a lázam, felment minden éjjel 39-40 fok fölé. Néha hánytam is, néha nem. Szinte naponta végeztek rajtam covid teszteket, gyorstesztet és PCR-t is, de mind negatív volt. Már enni sem bírtam. Nem tettek mellém szobatársakat, nehogy az is rontson a helyzeten. Az éjszakai rosszullétek nagyon ijesztőek voltak és szinte minden éjjel 8 körül beindult, és hajnalig tartott. Paracetamollal csillapították a lázam, de semmi nem segített. Szinte semmit nem ettem és nem ittam, mindentől rosszul voltam, rettenetesen elkezdtem fogyni. Küldtek UH-ra, CT-re, kutatták a gócot, hogy mi tesz szeptikussá, de a fülemen kívül nem volt semmi ötlet, minden más rendben volt a szervezetemben.
Továbbra is rengeteg gond volt a branüljeimmel, így megfordult a fejünkben a branül-szepszis is. Már úgy szúrtak, hogy szinte sterilizálták előtte szinte az egész szobámat, de hiába, minden branülöm szinte azonnal begyulladt, már egy napot sem bírtak ki, minden vérvétel és tűbehelyezés pedig 6-8 szúrásba telt, mert a vénáim teljesen tönkrementek. Vettek haemokultúrákat, igyekeztek a véremben talált bacikhoz igazítani az antibiotikumokat, de ha minden nap vettek haemokultúrát, akkor szinte minden nap kellett váltani az antibiotikumokat. Hiába kaptam rengeteg sóoldatot infúzióban, szinte semmi vizeletem nem volt, napi fél liter alatt. Kaptam egy szobawc-t is, hogy tudják mérni, de szinte semennyit nem tudtam pisilni.
Ez egy kb. félnapos branül helye. Már nem vezetett.
Ez szúrás után 3 órával megadta magát. Addigra sebesre vakartam, ami a tapasz alól kilógott, annyira viszketett.
Ez egy éppen akkor beszúrt branül. Volt vagy 15 perces, egy adag Augmentin ment bele.
Ez csak simán mellément…
Február elsején 86.3 volt a CRP, február harmadikán 217.2. Volt nálam belgyógyász konzílium, de neki sem volt több ötlete, hogy mit kezdjenek velem. Vegyék a haemokultúrákat, aztán alakítjuk az antibiotikumokat és majd meglátjuk. Ekkor már nagyon nagy volt a baj, le sem tudtam menni az elsőről a portára, gyakorlatilag csak feküdtem és vagy aludtam, vagy valamit bambultam a tableten. Én is éreztem, hogy túlélek. Vagyis próbálok túlélni. Itt már a Profon is láttam, hogy rettenetesen aggódik, naponta ült be hozzám beszélgetni arról, hogy mi lehet ebből. Itt már tudtam, hogy belehalhatok. És azt is, hogy nem vagyok messze tőle. Azt, hogy valójában milyen közel is voltam, csak később tudtam meg.
Február hatodikán éjjel kaptam meg az első centrál vénámat. Nagyon lázas voltam, a nővérek meg sem mondták, mennyire, csak utólag tudtam meg, hogy 41.9 fokos voltam. Próbáltak volna labort venni, meg haemokultúrát is, de a barnülöm is elromlott, így a lázcsillapítás sem ment már. Nagyon meg volt ijedve mindenki. Hívták az ügyeletest, aki azt kérte, próbálkozzanak, elég lesz egy branül is, levenni nem kell a vért. Öten szúrtak, több, mint 12 helyen, karon, kézen, lábon, de sehol nem találtak vénát. Egy olyan nővér volt akkor szolgálatban, aki már napok óta könyörgött a CVK-ért. Akkor éjjel meggyőzte az ügyeletest. Vasárnap volt. Háromnegyed 11-kor indultunk át az intenzívre egy műtősfiúval, hogy betegyék a centrált. Rettegtem. Mikor meglátták, milyen állapotban vagyok, nagyon gyorsan belekezdtek. Rettenetesen fájt, hiába adtak lidokaint, erre senki nem tudott felkészíteni. Reszkettem a láztól is, a fájdalomtól is. Fél 12-re bent volt a kanül a jobb oldali nyaki vénámban. Levették belőle a kért laborokat, és rögtön bekötöttek egy infúziót is. Aztán a kötelező kontroll mellkas RTG és vissza az osztályra. Éjfél körül már ott voltam. Nem ez volt életem legjobb éjszakája…
Másnaptól aztán rájöttem, hogy a CVK igazi áldás. Nem volt több szúrás, se branül, se labor miatt, mindent le lehet belőle venni. Így már azt mondtam, megérte, még ha fájt is…
A napok teltek, a CRP-m február 9-re csak 81.9 volt, azonban elkezdtek PCT-t is nézni, ami ekkor 6.64 volt. Akkor megijedtem, itt kapott nevet a szepszis. Azt hittem, ez sok… nem volt az.
Február 11-én a CRP 99.5, a PCT 23.17 volt. A fehérvérsejt több, mint 22 ezer. Kezdtünk igazán parázni. Ekkor sütötték ki, hogy át kéne mennem a II. Belgyógyászati Klinikára, mert itt nem tudják utalni a szepszisemet és bele fogok halni. Február 12-én koradélután el is vittek a Baross utcába.
(Azért a cuki macis CVK tapaszomat megmutatom. :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése