Elmesélek nektek még most frissiben egy olyan igazán jó belázasodást. Utólag kopnak az emlékek, most még benne vagyok, bár már alakulok. Aludni még úgyse megy.
Ilyenkor először azt érzed, hogy rohadtul fázol. De nem ám csak úgy, mint amikor otthon egy influenza miatt megy fel a lázad… hanem csontig hatolóan. Takarózhatsz a paplannal, pokrócokkal, magadra veheted a világ minden pulcsiját és zokniját, de a csontjaidat, a véredet sehogyan sem tudod felöltöztetni. Mind tudjuk, mi a fogvacogás. Utána napokig fáj a fogsorod, annyira reszketsz, miközben érzed, hogy a bőröd egyre forróbb lesz. Jéggé változik a gyomrod, a tüdőd, levegőt sem mersz már venni, nehogy szétrobbanajanak a jégkristályok, amik benned vannak. Így csak felszínesen kapkodod a levegőt, miközben az összes izmod görcsöl és ráng. Olyan izmok is, amiknek a létezéséről nem is tudtál. Ezzel csak az a baj, hogy ha valóban befeszíted mondjuk a lábaidat, akkor esélyes egy óriási vádligörcs, viszont az ágyból nem tudsz kikelni, hogy ugrálj rajta. Így ezt el kell kerülni. A legjobb, ha csak fekszel magzatpózban és imádkozol, hogy legyen már vége. (Amúgy ez nem hosszú idő, kb fél óra? De ha benne vagy, 2-3-nak tűnik.) A fejed annyira fáj, hogy csak fekete foltokat látsz, szédülsz és a koponyádban akkora a nyomás, hogy lehet, azért folyik még jobban a füled, mert valahol ki kell törnie a benne lévő dolgoknak. Közben a szíved, ez a kis erőmű úgy dolgozik, hogy attól is rettegsz, hogy kirobban a mellkasodból és vége. Ha ehhez még van egy jó köhögésed, akkor már szinte biztos, hogy nem kapsz levegőt és csak folynak a könnyeid, mert tudod, hogy hamarosan kiköpöd a tüdődet vagy megfulladsz. Nagy nehezen megszerzed a melletted lévő lázmérőt. Gyorsan felkúszik 39,7 fokig. Igen, szokott ennél sokkal magasabb is lenni, de az még lehet, hogy a jobbik eset, mert akkor alig vagy magadnál. Itt még mindent érzékelsz. Aztán hánysz. Sokat, nehezen, mert közben próbálsz nem megfulladni. Annyira ki vagy száradva, amennyire nem is gondoltad volna, hogy fizikailag lehetséges. Este került egy nővérhívó, megnyomod. Eltelik pár perc, úgy tűnik, az éjszakásig nem jutott el a fuldoklásod, ami biztos, hogy a szomszéd szobában lévőket nem hagyta aludni - a nővérnek fel kell ébrednie és ide kell találnia.
Jön a második fázis. Percről percre lázasabb vagy, már nem reszketsz, hanem ez átvált forrásba. Azt érzed, hogy elevenen megfősz. Nem tudsz gondolkodni, a véred, a tűzforró véred úgy áramlik az ereidben, hogy attól félsz, mindenhol utat fog törni a külvilág felé, leégeti a húsodat, a bőrödet és kitör. Hozzáérsz a hasadhoz. Égeti az ujjadat, fáj. Kis sopánkodás és újabb jó pár perc után visszatér a nővér. Beadja a lázcsillapítót, hányáscsillapítót, kicseréli a vesetálat. Részéről ennyi volt, mostantól jó lenne, ha hagynád inkább pihenni. Eltelik egy óra, másfél. A hányingered nem jobb, iszogatod a kólát, majd az segít, mást úgyse kapsz. A kiszáradás sem javul, de ez kb 24 óráig így lesz, ennyire már gyakorlott vagy. Még jó, hogy gondoskodsz a “gyógyszeredről”. A lázad nem megy lejjebb, a szíved ki fog szakadni a mellkasodból. Két órája 150 körül ver. Fáj. Fáj a szíved, fáj a mellkasod, közben folyamatosan köhögsz, egyszer-kétszer durván befulladsz. Felemeled az ágyad, amennyire csak tudod. Nem segít. Négykézláb odakúszol az ablakhoz, kinyitod, kell, hogy a 7 fok lehűtsön, kell, hogy tudj lélegezni. Nagyjából egy óra alatt elkezd javulni a helyzet. A testhőd lassan, de biztosan megy lefelé, bár ezt már senki nem fogja ellenőrizni. A szíved még iszonyatosan dobog, az órád 10 percenként jelez, hogy még mindig 130 feletti a pulzusod. De ezt már túléled. Az ujjaid, könyököd, vállad zsibbadnak. A hátad borzasztóan fáj, de a köhögés picit csillapodik. Jó a hideg levegő. Még mindig nem bírsz betakarózni, majdnem pucéran fekszel az ágyban, és csak pihegsz. Néha jön egy köhögési roham, szegény szomszédok. Még jó, hogy a nővérszoba messzebb van. Legalább van, aki tud aludni.
Asszem a holnapi (mai) laborral lesz egy kis baj.
Én varlak vissza, Blanka.
VálaszTörlés