Január 13-án, csütörtök reggel feküdtem be ismét. A covid tesztelős konténernél a sejtbiológia tanárommal futottam össze, aki már sokat tudott a fülemről, de azt nem, hogy miért maradtam ki a vizsgaidőszakból, miért kellett utólag passziválnom az egész első félévemet és mi vár rám most. Nagyon jó volt vele beszélgetni, kicsit megnyugtatott a nagy pánikban és azt ígérte, sokat fog imádkozni, hogy minden rendben legyen és szeptemberben vár vissza a csoportjába.
Nagyon féltem, borzasztó rossz érzéseim voltak az egésszel kapcsolatban. A Prof nem tudta pontosan, mit fog csinálni, hogy lesz a dolog, azt mondta, minden bizonytalan, majd ott alakul. Csütörtökön még nem történt semmi, sokat beszélgettem a szobatársammal, de nagyon izgultam. Éjfélig ehettem-ihattam, egy óra körül viszont iszonyúan leesett a cukrom. Szerencsére az éjszakás engedélyezett még egy pár korty innivalót meg egy pár kekszet, hogy ezt orvosoljam, nem szúrt ezért már éjjel branült. Reggel viszont muszáj volt, mert a cukrom nem akart 5 felett maradni, folyton leesett. Így kaptam némi glükózt infúzióban. Reggel még volt vizit, aztán 10-kor professzori vizit, ekkor már borzasztóan feszült voltam. Aztán dél körül végre jöttek értem és betoltak a műtőbe. Két órás volt az operáció, fél 3 körül keltem, iszonyatos fájdalmakkal. Azt hittem, belepusztulok. Annyit tudtam, hogy az Augmentint meg a Ciprofloxacint fogom kapni vénásan, de aznap nem történt semmi. Láttam, hogy a műtőben kaptam egy új branült is, de nem értettem, miért.
Sírtam, rengeteget sírtam, mert senki nem mondott semmit, a fájdalmat pedig elviselhetetlennek éreztem. Sosem fájt még annyira sem a fülem, de más sem. Mozdulni sem tudtam, csak feküdtem, és imádkoztam, hogy legyen vége. Beköttek Neodolpasse-t, később kaptam Algopyrint vénásan, de semmi nem hatott, úgy éreztem, az egész fejem szét akar robbanni, borzalmas volt. Semmit nem aludtam az éjjel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése