Visszatérve sajnos hamar vissza kellett csöppennem a valóságba. A PCT értékem megint növekedni kezdett (5-15), a CRP detto (53-97-101-131). A véremből megint bacik hada tenyészett ki, megint kezdtem visszaesni a rossz állapotba. A gyógyszerek mennyisége nőtt…
El kellett kezdenem folyadéklapokat vezetni, hogy lássák a napi bevitt étel-ital mennyiségét. Egyik nap sem produkáltam valami sokat, bármennyire is erőlködtem, sosem értem el az egy litert sem, enni szinte semmit nem bírtam. Vezetni kellett mind a bevitt, mind a kiment folyadékmennyiséget. Ez azt jelenti, hogy mérőpohárral jártam a mosdóba és minden alkalommal felírtam a mennyiségeket… Minden viziten körülálltak, és lesték, hogy állok a bevitellel, ha nem találták elégnek, kiírtak még sóoldatot infúzióban és persze halálra szekáltak, hogy mennyinek kellene lenni. Állandó hányingerrel küzdöttem, semmire nem volt erőm, még a poharamat felemelni sem, kaptam egy sima műanyag poharat, mert a bögre túl nehéz volt ahhoz, hogy megemeljem az éjjeliszekrényről. Pokoli nehéz időszak volt ez ismét.
A fülem sem volt a legjobb állapotban, megint nagyon kezdett sebesedni, ahogy ismét egyre jobban váladékozott, a sebek ezzel egyenesen arányosan nőttek. És akkor még nem is beszéltem a fájdalomról…
Újra branülözni kezdtünk, két napig szurkáltak, aztán feladtuk… minden branült csak sokadikra sikerült betenni és csak órákban tudtuk mérni az élettartamukat… így teljesen alkalmatlanok voltak bármiféle gyógyszerelésre, illetve csak azt kockáztattuk, hogy onnan is betámadja a szepszis a szervezetemet.
Szóval ez így nem volt jó megoldás. Újra CVK-ra volt szükség, három nap próbálkozás után ismét mentem az ITO-ra. Szomorú, amikor az intenzív osztály orvosai már névről ismerik az embert, mert annyit látták mostanában… tudják, hogy gyógyszerész-hallgató vagy, Blankának hívnak, érdekel, amit csinálnak és pontosan ismered a folyamatot, nem is kell már magyarázni. Kérdezték, szúrhat-e rezidens, első szúrás, de én már gyakorlott vagyok, ugye nem baj? Mondtam, hogy persze… hát, nem a legjobb alanyon gyakorolt szegény. Már a nagy vénáim se voltak jó állapotban mostanra, hiába nem jugularist (nyaki), hanem subclaviát (kulcscsont alatti) kértem, oda se volt könnyű beszúrni… 1,5 órán át próbálkozott szegény lányzó, aztán a szakorvosa is megküzdött velem.
Hozzám közben látogatók érkeztek (ugyanis időközben lazult a tilalom). Csak arra nem számítottunk, hogy a kontroll RTG-vel együtt több mint 2 órán át távol leszek. Szerencsére az aznapi portás rendes volt, megengedte, hogy megvárjanak, pedig már igencsak kicsúsztunk a látogatási időből, mire végeztem. De azért kaptunk még egy jó félórácskát, úgyhogy bandáztam egy kicsit a srácokkal. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése