Lehet, hogy most egy kicsit szentimentális bejegyzés következik, de annyi minden van bennem, amiket le szeretnék írni, hogy ezt most meg is teszem… itt, a dolgok közepén.
Amikor a két hete bent jártam a Klinikán a Kedvenc Portásom azt mondta, hogy milyen jó most rám nézni (hát igen, Ő látott eleget a legrosszabb formámban is), hogy ki vagyok virulva és látszik, hogy jól érzem magam. És miközben azt gondolom, hogy ez biztosan igaz, és általában jól is vagyok, muszáj megosztanom mindazt, ami a mosolyom mögött van. Mert mostanra jöttem rá sok olyan dologra, amiket eddig én sem tudtam megfogalmazni, és biztos, hogy még fogok ilyen felfedezéseket tenni… de akarom, hogy aki törődik velem annyira, hogy még a blogot is olvassa, az érthessen is engem.
Az elmúlt évek - mint tudjátok - arról szóltak, hogy küzdeni kellett és életben maradni. Nem volt más cél, nem kellett igazán döntéseket hozni, vagy ha kellett, csakis ebben a vonatkozásban. Nem kellett előrébb nézni, mint 1-2 nap… csak arra kellett koncentrálni, hogy a mát túléljem és holnap is felébredjek és végigcsináljam a napot. Most, hogy ez nincs, nyilván, NYILVÁN, nagyon jó. De óhatatlanul megkérdezem néha magamtól, hogy ki is vagyok én most? Hova nézzek? Mit látok, ha 1-5-10 év múlvára gondolok? A Jóisten persze tudta, hogy célt kell adnia nekem, gyorsan adta nekünk a kis Bogyókát, hogy azért túl sokat ne kelljen azon agyalnom, hogy akkor most hogyan tovább. Hogy merjek előrébb nézni 1-2 napnál, még ha nehéz is néha. Az, hogy ez a Kisfiú a pocimban egészséges és gyönyörűen fejlődik, növekszik, maga a CSODA. Tényleg az. Amennyi mindent kaptam én mostanában, amennyi mindent kapott Ő is, amennyire meg tud kergülni a cukrom, bármennyire is igyekszem… annyi helyen romolhatott volna el csak egy apró kis kromoszómája, sejtje, bármije a fejlődés közben mindezek hatására… és nem. Ez a gyermek élni akar. És értelmet akár adni az én életemnek is. Van ennél nagyobb ajándék?
Ha a Baba nem lenne, sokszor gondolom azt, hogy már megbolondultam volna. Hogy most, amikor már a célegyenesben vagyok, mégis feladtam volna. Mert hiába nem fekszem heteket-hónapokat a fehér falak között infúziókra kötve, minden nap küzdelem. Küzdök a beszédértéssel, küzdök a telefonálással, a szociális életemmel, amit nem akarok feladni, de iszonyú nehéz. Küzdök azzal, hogy sokszor csak ott vagyok valahol testben, de agyban és lélekben semennyire, hiszen a beszélgetések nagyobb részét nem értem, ha érteni akarom, akkor pedig annyira kell koncentrálnom, hogy a Négyszögletű kerekerdő Aromo nyuszijának szavaival élve beletörik az agyam. Pontosan ezt érzem. Beletörik. Az. Agyam. És egy ideig küzdesz ezzel, aztán elengeded és csak mosolyogsz, mintha te is benne lennél a társalgásban, de közben még a szűk családod körében is kívülállónak érzed magad folyamatosan. Kár, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy csak négyszemközt, csendes helyen találkozzak emberekkel. Olyankor könnyebb. 🙃 De nekem társaságra is szükségem van, emberekre magam köré, pezsgésre, nyüzsgésre…
Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, és sosem voltak illúzióim. Sőt, az agyam pontosan tudja, hogy azon szerencsések közé tartozom, akiknek rögtön visszajöttek a hangok és akik egészen jól értenek is. (Nemrég cseteltem egy frissen implantált férfival, aki évek óta süketen él. Végre megműtötték az egyik fülét, és a bekapcsoláskor egyetlen hangot sem hallott. Egy hónap múlva újra próbálják, de nagyon össze van törve. Ő is lehetnék, de nem.) Inkább ez az ijesztő. Hogy ha én egészen jól értek az implantosok egy nagy részéhez képest… akkor tényleg lesz ez jó? Vagy csak egy idő után megszokod a rosszat és megtanulsz együtt élni vele, ez lesz a normális? Fogok még emlékezni rá 10 év múlva, hogy milyen úgy társaságban beszélgetni, hogy valóban értem is az embereket, nem csak próbálom minden erőmmel kihámozni a lényeget? Vagy tényleg lesz ez még (szinte) normális? Fogok még tudni élvezni zenét? Hallani a másik ember hangját - olyannak, amilyen az valójában? Fogom hallani a Kisfiam hangját olyannak, amilyen? Még mindig hiszem, hogy igen, de nap mint nap emlékeztetni kell rá magam, hogy higgyek.
A másik, a mindennapos félelem attól, hogy a világ újra összeomolhat. Egyetlen pillanat elég, hogy az ember ott találja magát a szakadék szélén. Írtam, hogy meg vagyok fázva, a fülem is fáj. Minden este, ha csak kiszállok a kádból és kiráz a hideg, azonnal beindul az agyam: mi van, ha kezdődik a hidegrázás, mi van, ha megint a szepszis, mi van, ha nem volt elég a kétoldali stp? Ki tudja, mi van bent, miért fáj most. Még azt a luxust sem tudjuk most megengedni magunknak, hogy kitenyésszük, lakik-e baci odabent. Nem mintha a célzott terápiákkal sokat értünk volna… de most? Senki nem tudhatja, hogy nincs-e bent baj. CT-vel persze megnézhetjük… de most azt sem nagyon. És hát agyon CT-zni sem érdemes. Plusz hányszor volt, hogy a CT mit sem mutatott, pedig ott volt a baj. Szóval nem tudom ezeket a dolgokat elengedni és nyugodtan hátradőlni. Nem tudom, ez pár hónapig lesz így, pár évig, vagy már örökké?
Nemrég fejeztem be Jodi Picoult Tizenkilenc perc című könyvét. Ez akár könyvajánló is lehet - olvassátok el - de amiért megemlítem, az egy nagyon fontos okosság, amit több helyen is taglal a mű. A mondat, amit kicetliztem, hogy “Az élet voltaképpen az, ami akkor történik, amikor a “mi-lett-volna-ha” események nem következnek be.” Nagyon sokszor előkerül ez a motívum az 550 oldal során. Hogy egy döntés, egy gondoltat, egy cselekedet mi mindent indíthat el, illetve hogy egy “mi-lett-volna-ha”-ba egészen tönkre lehet menni. És mindig arra kell koncentrálni, hogy az lett, ami, hogy ennek megvan a maga oka, és sose azt kell nézni, mi lehetett volna. És ha ezt tudatosítja magában az ember, akkor máris könnyebb felfelé nézni… hát, ezt nagyon észben kell tartanom nekem is. Sok minden lehetett volna, illetve lehetne másképp, jobban, rosszabbul, könnyebben, nehezebben… de valamiért minden így van, ahogy. És azt hiszem, az a hit, amikor el tudom fogadni, hogy minden ki van tervelve, jól van kitervelve és a Jóistenre merek hagyatkozni akkor is, ha szerintem ez nem a legjobb verzió. Különben rászánhatom az életem, hogy belefeszüljek és másképp akarjam a dolgokat, de nem gondolom, hogy csak mert én mást képzelek, azért minden meg fog változni.
Nem szeretném, ha ezt olvasva azt gondolná bárki is, hogy mennyire nagyon sajnálom magam, hogy nem vagyok hálás, hogy nem látom a csodákat és hogy nem tudom értékelni azt a sok jót, amit kapok. Ez nem így van. Már egy ideje nem csak kérek az imáimban, 28 év után végre megtanultam hálát adni. Minden nap meg is teszem. Csak kapkodom a fejem, hogy mennyi csoda vesz körül. Élvezem a várandósságomat, borzasztóan várom, hogy ezt a Babát a kezemben tarthassam, megölelgethessem és a legjobb tudásom szerint nevelgethessem. Ahányszor megmozdul (és ez mostanában már igen gyakori…😅), belesajdul a szívem a csodálatba, a szeretetbe. A hétvégén még pancsolni is eljutottam - végre! És ezzel az implanttal már úgy fürdőzhettem együtt a többiekkel, hogy hallottam őket. Mekkora csoda! Csak ráadom az implantra a “fürdőruciját” és nem kell attól félnem, hogy a víz tönkreteszi, nyugodtan fürödhetek, úszhatok, csinálhatok bármit! Egyébként is, ahányszor felteszem reggel az implantot, hálát adok a hangokért, még ha nem is olyanok, mint várnám. Ahányszor valakivel beszélgetek egy jót, hálát adok, hogy ezt megtehettem. Hogy nem vesztettem el mindent. Hogy itt vagyok.
