Ez a szepszis semennyire nem hasonlít a már megszokottakhoz. Ezt most már biztosan leszögezhetem. Ma is majdnem belepusztultam. Sőt, egész délelőtt azért imádkoztam, hogy most akkor hadd fejezzem be. Pedig nem szoktam feladni… kötözésnél még minden rendben volt, azt mondták, szép a seb, jól is éreztem magam. 9 körül vettek egy labort, ekkor már picit jött a hidegrázás, de még nem volt vészes. Pár perc alatt azonban olyan vesegörcsöm alakult ki, hogy lélegezni sem bírtam. Kb egy órán át olyan görcsben volt az egész testem, hogy megmoccanni sem bírtam, csak jajgattam és könyörögtem, hogy valaki lőjön már le. A derekamtól felfelé az egész gerincem befeszült, lüktetésszerűen bele-belenyilallt egy olyan erős fájdalom, amit azt hittem, fizikailag képtelenség érezni, levegőt csak nagyon felületesen tudtam kapkodni, az egész elmém elködösült és csak a fájdalomra összepontosított. Nem tudom szavakkal leírni, milyen érzés. Fájt már máskor is, de ilyen még sosem volt. Jött orvos, jó sokat itt volt a nővér, próbáltak valahogy életben tartani. Lefolyattak infúzióban egy No-spát, utána kérdezgettek sokat, hogy jobb-e. Onnan tudtam, hogy igen, hogy meg tudtam mozdulni, de a fájdalom még mindig iszonyatos volt. De ki tudtam nyújtani a lábam, meg tudtam mozdítani a karjaimat, elkezdtem újra rendesen lélegezni… nagyjából 1,5 óra után lett tényleg jobb, mondhatni vállalható a helyzet. Viszont még így is szinte egész nap csak hánytam, és bármennyi paracetamolt folyattak le nekem, hőemelkedésnél lejjebb a hőmet sem tudjuk vinni egyelőre. Megint egész nap infúziókra voltam kötve, hogy legyen egy kis folyadék, egy kis hányáscsillapító, egy kis fájdalomcsillapító, egy kis antibiotikum, meg minden ami kell…
(Tudom, nem igazán látszik, de ez már a “jól vagyok”-kép…)
Most már jól vagyok, ittam egy jegeskávét is, ami bennem maradt (sok jéggel!), ettem egy fél almát is. De úgy érzem magam, mint aki nem egy, de legalább 3 maratont lefutott. Minden izmom, minden testrészem borzasztóan fáj, kimerült vagyok és még az ágyban felülni se vagyok képes egyedül. Remélem, ezt már csak ki kell aludni, és holnap majd új lendülettel kezdhetem a napot. Mert még egy ilyen epizódot nem biztos, hogy túlélek… de azért csak pozitívan! 😉
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése