Gondoltam, írok még egy szösszenetet idén… kicsit számba veszem, csak azért is, hogy én nehogy elfelejtsem, hogy mennyi, de mennyi csoda történt velem idén.
Tavaly ilyenkor még elég kilátástalan volt a helyzet. Szepszissel voltam itthon, saját felelősségre, tudtam, hogy csak ideig-óráig maradhatok kórházon kívül, arra meg, hogy az idei Szilvesztert is megérem, senki egy lyukas garast nem tett volna.
Aztán jött a január, amikor mégis elvállalt Pécs és elég SOS módon, gyakorlatilag az utolsó pillanatban megműtöttek, annak ellenére, hogy a CT és az MR vizsgálat is igazolta az agyhártya és koponyaalapi terjedést, így az egyetlen feltétel, amit eredetileg támasztottak is bedőlt. Mégis elvállaltak, és félve bár, de megcsinálták a bal oldalt. A kórházi hetem alatt csodálatos embereket ismertem meg, enyém volt a világ egyik legjobb szobatársa, akivel azóta is tartom a kapcsolatot, és akiért nagyon hálás vagyok.
Hazamentem a kórházból és pár hét alatt letettem a fentanylt. Nagyon kemény hetek voltak, de megcsináltam, egyedül, orvosi, vagy bármilyen egyéb segítség nélkül.
Márciusban megint összeomlani látszott minden. Megint szepszis, megint kórház, csak most jobb fül. Két mastoidectomia és egy hónap után Pécs ismét elvállalt, rapid üzemmódban megint, de megműtötték a jobb oldalt is. Ez persze rossz, hiszen odalett a hallásom. De ezzel immár közel 8 hónapja szepszismentes vagyok. Ami lássuk be, mégis csoda.
Már május volt, mire hazakerültem. Jött pár hét csend, amiben szintén látom a szépet és jót, aztán az újabb csoda, a Kisvillában Kriszta, akinek a férje ugyebár a Cochlearos Tibor, és akitől kölcsönkaptam a BAHA-t, amivel azért nem maradtam teljes csendben.
Pár hét telt csak el, és szinte egy időben megműtötték, implantálták a bal fülemet, ismét Pécsen, és megtudtam, hogy úton van hozzánk a 8 éve mindennél jobban vágyott Kisbabánk. Ez megint két újabb csoda. Egyik nagyobb, mint a másik.
Augusztusban megkaptam a külső egységet, megjöttek a hangok. Azóta is egyre alakulnak, talán javulnak is, mindenesetre újabb ok a reménykedésre és újabb motiváció a mindennapokra.
Közben pedig a Kisfiam folyamatosan növekszik, fejlődik a szívem alatt, lassan már meg is érkezik hozzánk, már csak pár hetet kell várni Rá. Folyamatosan mocorog, tudom, érzem, látom a jelenlétét, és ezzel megvalósult a legnagyobb álmom is.
Aztán még így felsorolva egy pár dolog… elvégeztem a gyógyszertári asszisztens képzést. Az ápolói képzés felénél járok, a kórházi gyakorlaton találkoztam egy régi nagyon kedves ismerőssel, akit kb. 10 éve nem láttam, és akit az élete végén kísérhettem ezáltal, ami szintén nagyon nehéz, de csodálatos dolog volt. Remek embereket ismertem meg, 3 év után megint eljutottam pár napra cserkésztáborba, sokkal több időt töltöttem a testvéreimmel, mint az elmúlt 1-2 évben, volt egy 10 éves érettségi találkozóm, ami nagyon megmelengette a szívemet, esett egy csomó hó… és még sorolhatnám.
Ez az év tele volt hullámvölgyekkel, de csodákkal még inkább. Nagyon hálás vagyok mindenért és mindenkiért, bizakodva tekintek a következő évre, és nagyon várom, hogy mit tartogat nekünk. Remélem, legalább ennyi csodát és boldogságot.
Ő az én édes Babám (aki a képen nagyon békésnek tűnik, de valójában egész nap pörög, mint a motolla…😅), a 30. heti ultrahangon kb. másfél hete.
